Aki nem ismer, az tanácsot ad

Vannak emberek, akiknek elég ránézni egy képre, egy fél mondatra, és máris tudják, hogyan kéne élned. Nem ismernek, nem olvastak tőled semmit, soha nem ültek le veled beszélgetni, mégis magabiztosan osztják az életvezetési tanácsot, mintha ők kapták volna kézhez a forgatókönyvedet. A legszebb az egészben, hogy 2000 forintot nem fizetnének ki azért, hogy legalább elolvassák, honnan jöttél, min mentél keresztül, mit építettél fel magadból. Mégis véleményük van rólad, mintha a saját életüket vetted volna el tőlük.

Megírtam az életemet – nem egyszer, nem kétszer. Három kötet is kint van, őszintén, kendőzetlenül, benne minden gyengeség, minden siker, minden seb és minden gyógyulás. Nem titok, nem elzárt napló, ott van bárki számára, aki tényleg kíváncsi lenne. De nem, a legtöbben nem akarnak megismerni. Ők csak ítélkezni szeretnek. Mert az egyszerűbb. Nem kell gondolkodni, nem kell szembesülni azzal, hogy talán tévedtek, hogy talán nem is olyan fekete-fehér a világ, mint amilyennek beállítják.

És ez a legfurcsább: nem ismernek, de tudják, mi a jó nekem. Nem kérdeznek, csak kijelentenek. Nem figyelnek, csak osztják az észt. Mintha az életem valami nyilvános projekt lenne, ahol bárki beleszólhat, és megmondhatja, merre kéne kanyarodnom. Pedig én nem kértem senkitől tanácsot. Nem kértem, hogy megmentsenek. Nem kértem, hogy vezessenek. Én már régóta vezetem magam.

Minden döntésem mögött ott a tapasztalat, az ár, amit kifizettem érte. Az, hogy valaki nem látja, még nem jelenti azt, hogy nincs ott. Az emberek nem értik: a csend nem üresség, az önállóság nem gőg, a magabiztosság nem beképzeltség. Csak megszoktam, hogy nem várom másoktól a jóváhagyást.

Lehet, hogy kevesen értenek, de legalább őszinte maradtam. Mert aki nem ismer, az mindig beszélni fog. Aki ismer, az megérti a hallgatásomat is.

Ez az én utam. Nem közvélemény-kutatás, nem demóverzió. Nem kell, hogy tetszen. De ha már beleszólsz, legalább olvasd el előbb, miről szól.