Mindenki akar valamit. Szerelmet, törődést, megértést, jó szexet, mély beszélgetéseket,
reggeli kávét kézbe, lájkokat, boldogságot, világmegváltást, lepedőgyűrődést és lelki békét.
Mindenki vágyik. És mindenki azt hiszi, hogy ezek csak úgy… jönnek.
És ha nem jönnek, akkor panaszkodik. Hogy nincs elég figyelem. Hogy a másik nem ad
eleget. Hogy nincs meg az a plusz. Hogy hol vannak a „rendes emberek”.
De amikor adni kellene? Akkor valahogy mindenki eltűnik.
Mert az már macera. Az már nem izgi. Ott már dönteni kéne. Felelősséget vállalni. Akarni
valamit úgy, hogy ne csak kérj, hanem tegyél is.
És ott borul minden.
Mert amikor nekik kéne ott lenni – akkor jön a „most nem jó”, a „sok dolgom van”, a „majd
később”, meg a „ne haragudj, elaludtam”.
Vicces, nem? Hogy ha te nem válaszolsz fél órán belül, már megsértődnek. De ha nekik kéne visszajelezni, akkor az idő hirtelen semmit sem számít.
Ez nem igazi vágy. Ez csak önzés. Csillogó kis egó, ami szereti, ha körülugrálják, de soha nem veszi észre, hogy egy kapcsolat két emberből áll.
És hogy nem csak az a fontos, amit te érzel. Hanem amit te okozol másban.
Szóval lehet vágyakozni. Lehet álmodozni. De ha nem vagy ott, amikor számít – akkor ne
csodálkozz, ha a másik egyszer csak eltűnik. Mert a vágy nem fog örökké várni.
A felelősség az, ami megtartja. És az meg… hát, az nem divat manapság.
Ès mennyire igaz…..🫤