Az elmúlt hetekben sokan kérdeztétek, miért nem érkezik új blogbejegyzés, miért nem írok hosszabban, mélyebben, úgy, ahogy szoktam. A válasz egyszerű: nem tűntem el, csak most máshogy beszélek. A szavak most zenévé alakultak. A gondolataim nem bekezdésekben születnek, hanem ritmusban, dallamban, sorokban, amik néha finomak, néha kemények, néha pimaszak, de mindig őszinték.
Tele van a fejem, tele a lelkem, és amikor ennyi minden kavarog bennem, akkor néha a blog túl lassú felület. A rap, a ritmus, az azonnali szöveg… az most gyorsabban kihozza belőlem, ami bennem ég. Most épp így lélegzem. Nem kell hozzá háttérzene, vagy profi stúdió, mert magamban hallom a dallamot, és elég nekem a gondolat, a toll, vagy a billentyűzet.
Az alkotás formát váltott, de ugyanaz maradt bennem a tűz. Nem azért nem írok ide hosszabban, mert nincs mit mondanom. Pont az ellenkezője: túl sok minden van. És amikor ennyi érzés, felismerés és belső hang zakatol, akkor a rap olyan, mint egy gyors kijárat. Nem kell várnom, míg leülök, rendszerezem, megformázom. Kijön. Ahogy van. És őszintén: jól esik.
Nem terveztem, hogy így lesz. Nem mondtam magamnak: mostantól dalszövegeket írok. Egyszer csak megtörtént. És néha az élet pont így működik: nem kérdez, csak ad egy új csatornát, egy új formát arra, hogy önmagad légy. A blog nem tűnik el, nem zárom be, nem felejtem el. Csak most a ritmusé a főszerep. Ha szeretnéd hallani, miről szól a világom mostanában, ott lesznek a linkek a dalokhoz. Aki érti, érzi. Aki hallja, meghallja.
Addig is: maradj kíváncsi, maradj érző, és ne félj néha formát váltani. A szavak most zenévé alakultak bennem. És hagyom, hogy szóljanak.