Az, amit írok, az én agyamból jön.
Az, amit írok, az én agyamból jön. Az én tapasztalataim, az én szarságaim, az én nézőpontom. Nincs szándék, hogy tetszelegjek valami megvilágosodott gurunak. Egyszerűen csak jól esik kiírni a gondolataimat. Olyan ez, mint amikor egy túlcsordult merevlemezről törlöd a felesleget. Felszabadul a tárhely. És ha közben valaki magára ismer benne? Az már az ő dolga.
A személyes valós történetek mindig jobban betalálnak.
Érzelmeket közvetítenek. Nem valami kényszeres, sablonos bullshit, amit a legtöbben szajkóznak. Én nem vagyok felszínes, és nem vagyok képmutató. Bármiről nyíltan merek beszélni – a hibáimról is. Ez az, ami sokakat felkavar. Mert amikor szembesülnek valakivel, aki a maga valóságában áll eléjük, meglátják benne azt az erőt, ami bennük nincs. Ez zavaró. Rohadtul zavaró.
A legtöbben a saját félelmük miatt nem mernek élni.
Az önismeret teljes hiánya tartja őket béklyóban. Mindenki másképp hozza a mintákat gyerekkorából, másképp változik az élete, ezért nincs univerzális válasz arra, ki mikor és hogyan jut el az önazonossághoz. Egy biztos: én már nem húzom le magam mások szintjére. Régen torokra mentem, de ma már csak mosolygok, és tudom: nekik sokkal szarabb az életük, mint nekem.
Nekem ez az egész kiírás egy megkönnyebbülés.
Egy eszköz, amivel felszabadulok. És ha valaki visszajelzést ad, ha valaki tud azonosulni vele? Az csak extra. A legjobb része az egésznek? Rájönni, hogy nem csak én vagyok ilyen nyomorult ebben a világban. Mások is cipelik a maguk kis drámáját.
Egy eszköz, amivel felszabadulok. És ha valaki visszajelzést ad, ha valaki tud azonosulni vele? Az csak extra. A legjobb része az egésznek? Rájönni, hogy nem csak én vagyok ilyen nyomorult ebben a világban. Mások is cipelik a maguk kis drámáját.