Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem egyre gyakrabban futnak bele az életembe ezek a tipikus kiakasztó figurák. Tudod, azok, akik belül teljesen szét vannak esve – alkohol, drog, meg nem oldott trauma, nullkilométeres önismeret –, de kívülről olyan csomagolásban jönnek, hogy megáll a levegő. Jó test, jó arc, kisugárzás, stílus. Aztán meg kiderül, hogy belül semmi más nincs, csak mocsok.
És mielőtt valaki azt hinné, hogy ez engem valahogy befolyásol – nem. Tényleg nem. Az én
életemre ezek az emberek nem tudnak hatással lenni. Nem visznek lejjebb, nem húznak
vissza, nem formálják a döntéseimet. Mégis… ott vannak. Ott lebegnek körülöttem,
bepróbálkoznak, odaszólnak, ítélkeznek, mintha lenne joguk bármit is mondani. És ez a rész,
ez az, ami kibaszott zavaró.
Mert én megdolgoztam azért, ahol tartok. Minden gyengeségemen, minden hibámon,
minden pokolba vezető úton keresztül. És ezek meg? Szépen felfújva jönnek, mint egy
díszcsomagolt fekália, és próbálják eladni magukat, miközben romlott az egész belül. De ezt
a romlást kompenzálják. Edzenek, jól öltöznek, sminkelnek, pózolnak, hogy a rothadást
letakarják.
És persze, mondhatnám, hogy nem érdekel. De a valóság az, hogy mérgeznek. Nem engem,
hanem a teret. A társadalmat. A közeget, ahol már azt is meg kell kérdőjeleznem, hogy ha
valaki jól néz ki, vajon rendben van-e belül is, vagy csak újabb álcázott fertőzés. És ezt nem
nekem kéne végiggondolnom. Nem nekem kéne megvédenem magam a szép szar ellen.
Úgyhogy ez most csak annyi: nincs közöm hozzájuk. Nem az én dolgom, ki hogyan rohad
meg. De ha már így teszik, legalább ne ítélkezzenek. Mert a romlásból nem lehet igazat
mondani.