Sokszor éreztem lelkifurdalást amiatt, hogy egy-két mondat után ítélkezem emberek felett. A társadalom arra nevel minket, hogy mindig adjunk esélyt, mindig legyünk segítőkészek, és mindig higgyük el, hogy a másik ember jó szándékból közelít. Az évek alatt azonban rájöttem: amikor megjelenik bennem az a bizonyos apró, első megérzés, hogy valaki rossz ember, káros vagy egyszerűen toxikus, az szinte mindig igaznak bizonyul. Ez nem előítélet, hanem tapasztalat és ösztön együttese. Az intuíció soha nem hazudik.
Amikor figyelmen kívül hagytam ezeket a belső jelzéseket, rendre belefutottam abba, hogy az adott ember nem adott hozzá semmit az életemhez. Nem inspirált, nem segített, nem épített – helyette csak szívta az energiám, az időmet, és sokszor még a lelki békémet is felborította. Ezek az emberek olyanok, mint a szivacsok: mindent magukba szívnak, de soha semmit nem adnak vissza. És ilyenkor nem az a kérdés, hogy én jó ember vagyok-e, ha hátat fordítok, hanem az, hogy mennyire vagyok hajlandó védeni a saját energiáimat.
Meg kellett tanulnom azt, hogy nem kell mindenkinek segítenem. Nem kell mindenkit felemelnem, és nem kell minden idegent a szívembe fogadnom. Ha az első megérzésem az, hogy valaki toxikus, akkor abban szinte mindig igazam van. Ilyenkor nincs más dolgom, mint letiltani, kizárni és továbbmenni. Ez nem kegyetlenség, hanem önvédelem. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan emberekre pazaroljam, akik csak hátul a sor végén érdemlik meg a helyüket.
A megérzések a legerősebb iránytűink. Ha megtanulunk bízni bennük, akkor nemcsak időt, hanem lelki energiát is megspórolunk. És végső soron ez a kulcs: nem adni esélyt mindenkinek, hanem esélyt adni magunknak arra, hogy boldogabb, tisztább és toxikusoktól mentes életet éljünk.
Maximálisan egyetértek, teljes mértékben igazad van, ugyanezt tapasztaltam az életem során, hajrá előre a ….úton(tetszés szerint kitölthető)
köszönöm szépen