Imádom, amikor az emberek úgy érzik, kiteljesedhetnek mások felett. Imádom, amikor hirtelen mindenkinek van egy jobb ötlete, egy okosabb megoldása, egy kőbe vésett véleménye arról, hogyan is kellene élni másnak az életét. És persze imádom azt is, amikor a nagy okoskodás közepette kifele mindenki a legszebb arcát mutatja, a legjobb képeit tolja előre, mintha az lenne a valóság. Mintha az lenne maga az élet.
A baj csak ott kezdődik, hogy a felszín alatt minden csillogás mögött ott van az a bizonyos adag szar, amit próbálnak rejtegetni. Mert valljuk be, akinek ennyire tökéletesnek kell mutatnia a látszat életét, ott valami nagyon nincs rendben. Nem véletlen, hogy a kirakatban a ragyogás van, miközben a raktárban rothadás. Ha tényleg minden rendben lenne, nem kéne ennyire erőlködni a csillogással.
A melegtárskeresőkön például egy külön művészeti ág lett a hazudozás. Ott van a sok „szebb nél szebb” kép, amiket órákig szerkesztettek, pózoltak, fényeltek, filtereztek. Aztán amikor személyesen találkozol valakivel, hirtelen leesik a léc. Jobb, ha nem vetkőzik le, mert az ember elhányja magát az igénytelenségtől. A valóság köszönőviszonyban sincs a feltöltött fotóval. És itt nem a külső szépségről beszélek, hanem arról, hogy mennyire nem önmagukért élnek az emberek.
Az egész arról szól, hogy mások mit gondolnak róluk. Mások elfogadását hajkurásszák, miközben saját magukat teljesen elvesztik. Az életük nem a sajátjuk, hanem egy folyamatos megfelelés. És ez a megfelelés gyilkolja meg az igazi valóságot, az igazi szépséget, az igazi létezést.
Én pedig inkább vállalom a hibáimat, a bukásaimat, az egyszerű életemet, mert legalább az enyém. Nem kell, hogy tökéletes legyen. Nem kell, hogy mindenki tapsoljon hozzá. Elég, hogy őszinte, és nem egy rohadt kirakat.
Erre szoktam én azt mondani, aranyozott szar.
A bejegyzés ♥️.