Durva, mennyire más világ nyílik meg, amikor személyesen találkozunk. Amíg csak képen
látnak, addig sokan félnek tőlem. A hosszú körmöm, a tekintetem, a stílusom – azt hiszik,
valami más világ vagyok. Távoli. Ijesztő. Elérhetetlen.
Aztán ott vagyunk. Egy találkozás. Egy beszélgetés. Egy együtt töltött este. És onnantól nincs megállás.
Hirtelen mindenki meg akar ismerni. Tudni akarják, ki vagyok. Honnan jöttem. Mit éltem át.
A könyvemet akarják, mintha abban lenne a kulcs. Pedig a kulcs mindig is itt volt: abban,
hogy mertem lenni. És ez egyszerre felemelő… meg egy kicsit szomorú is. Mert miért kell ehhez testközel? Miért nem elég az, amit már megmutattam?
De közben meg… jólesik. Mert amikor valaki fél tőlem, aztán megnyílik, az nekem is tükör. Hogy erős vagyok. Hogy hatok. Hogy számít, hogy vagyok.
Sokan csak a külcsínt látják. Az extrémet. A harsányt. De nem néznek mögé. Pedig minden
embernek van mélysége. És az én mélységem pont ugyanúgy emberi, mint bárki másé. Az a
különbség, hogy én nem félek megmutatni. És talán pont ezért érzed magad közelebb hozzám, ha egyszer beszélgetünk. Mert abban a pillanatban lehullik minden fal.
Nem tudom miért csodálkozol, a személyes találkozás, a kisugárzás papíron nem jön át, ahhoz kell a személy is. Úgyhogy tényleg nem értelek, ébredj fel drágám.
én ébren vagyok, az a gond nem értesz meg nem érted a kettöséget bennem
Igazad van, tényleg nem értem, mi a kettősség benned?