Sokan kérdezik, megbántam-e az arctetoválásokat. Vagy azt, hogy éveken keresztül ennyire aktív voltam a social media felületeken, látható voltam, jelen voltam, megosztottam
mindent, amit gondoltam vagy éreztem.
A válasz nem fekete-fehér. Nem bántam meg, mert akkor és ott őszintén az voltam. Az
arctetkók nem egy divatból születtek, hanem egy korszak lenyomatai. Akkor épp az volt az
igazságom. És a social jelenlét is: figyelemre vágytam, elismerésre, kapcsolódásra. És ezt
meg is kaptam – bőven.
De mára már mást érzek. Ma már nem vágyom erre. Nem akarom, hogy mindenki tudja, mit
gondolok. Nem akarok minden percben jelen lenni. Már nem vonz a reflektorfény. Egy
láthatatlan ember akarok lenni. Aki csak él. Csendben. Aki csinálja a dolgát, szereti a
vendégeit, jókat beszélget, könyveket ír, és élvezi, hogy béke van körülötte.
Nem bántam meg, de kinőttem. Megváltoztam. Akkor kellett a hangosság, most a csend.
Akkor kellett, hogy észrevegyenek, most az esik jól, ha nem is vesznek észre. Mert végre
nem mások miatt csinálom. Hanem magamért.
Gratula, nagyon örülök neki, hogy végre úgy érzed, hogy a helyeden vagy, sok sikert ehhez az élethez, de azért ne tűnjél el, élvezetes a veled való kommunikáció, minden jót kívánok