Kurvára az.
Mi a franc olyan félelmetes a boldogságban? Miért nem tudom
egyszerűen élvezni, ha már végre itt van?
Mert amikor rájössz, hogy boldog vagy – és közben egyedül vagy –, akkor
megérkezik a felismerés: kellene valaki, akivel ezt megoszd? Vagy ez így van rendben? Az
igazán para az egészben az, hogy nem következik semmi. Nincs dráma, nincs váratlan
szarság, nincs újabb akadály. Csak… boldog vagy. És ez kibaszottul szokatlan.
Hogyan telt a napom, amikor erre rájöttél?
Felkeltem, amikor jólesett – baszki, vasárnap van, idő sem számít. Írtam a
bejegyzéseimet, barátokkal dumáltam, és egyszer csak beütött a felismerés: boldog vagyok. Nem valami miatt, nem valaki miatt – csak úgy. Ok nélkül.
Hogyan telt a napom, amikor erre rájöttél?
Felkeltem, amikor jólesett – baszki, vasárnap van, idő sem számít. Írtam a
bejegyzéseimet, barátokkal dumáltam, és egyszer csak beütött a felismerés: boldog vagyok. Nem valami miatt, nem valaki miatt – csak úgy. Ok nélkül.
Mit csináltam amikor ez a felismerés megérkezett?
Megkívántam egy süteményt. Nem volt terv, nem volt „na, ma ezt is ki kell pipálnom”
érzés – csak nekiálltam sütni. Mert miért ne? Az egész nap olyan volt, mint egy tökéletesre
csiszolt pillanat, amibe nem piszkált bele semmi felesleges faszság.
Miért gondolom, hogy a boldogság néha ijesztő?
Mert azt tanították nekünk, hogy ha valami túl jó, akkor biztosan valami szar
következik. Hogy a boldogság ára mindig egy pofon. És amikor végre jól vagy, az agyad
elkezdi súgni: „Várj, várj, valamit biztosan elfelejtettél. Valami rossz mindjárt történni fog.”
De mi van, ha ez egy rohadt nagy hazugság? Mi van, ha egyszerűen megengedhetnéd
magadnak, hogy boldog legyél, anélkül, hogy egy árva léleknek is beszámolnál róla?
Mit jelent számomra a boldogság ebben a helyzetben?
Azt, hogy nincs senkinek elszámolnivalóm. Nem kell más elvárásaihoz igazodnom,
nem kell magyarázkodnom, nem kell megfelelnem. Csak én vagyok, az életem és az a nap,
amit úgy alakítok, ahogy nekem tetszik. Félelmetes? A rohadt életbe, hogy az! De közben
olyan felszabadító, mint amikor ledobsz magadról egy kibaszott nehéz hátizsákot.
Szerintem a boldogság tényleg tartós lehet, vagy csak egy pillanatnyi
illúzió, ami túl jónak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen?
A boldogság tartós, ha én döntök úgy, hogy az lesz. Nem valami mágikus
lottónyeremény, amit egyszer megkapsz, aztán elveszítesz. Ha én teremtem meg, akkor én is tarthatom fenn. Ha egy másik embertől függne, már rég elbizonytalanodtam volna. De így? Csak én számítok. Tudom, hol vannak a saját határaim, tudom, mit akarok, és tudom, hogyan építsem fel azt, ami nekem működik.
